A minap leszedtük az ágyáról az elülső rácsot, "így mindenkinek egyszerűbb lesz alapon, meg mégiscsak két éves is elmúlt már, sokan a kortársak közül már rendes "rácstalan" ágyban alszanak.
Azért egy leesésgátlót - ismerve alvási szokásait, és fenntartva, hogy anyukájától megörökli a "nem tud esni" tulajdonságát - beszereztük, és fel is szereltük, szigorúan szem előtt tartva azt a tényt, hogy ezzel vége annak a nyugis időszaka az életünknek, amikor akkor kelünk, amikor akarunk (mármint hétvégén, és ha egyéb más műsor nincs), és nem 15-20 perces ébredezési folyamattal, hanem úgy, hogy Bálint ugrál a fejünkön és követeli a hamiját. Mert ugye az ébredésével együtt kel a gyomra is, és arra mind a mai napig érzékeny a lelkem.
De legnagyobb meglepetésünkre Bálint a leesésgátlót ugyanúgy kezeli mint a rácsot, annak ellenére, hogy van rajta egy folytonossági hiány, ami az ágyba be- és kijárást biztosítja. Bemászni könnyűszerrel bemászik, napközben boldogan ugrál az ágyán, de amikor felkel, ugyanúgy kiabál, hogy vegyük már végre ki, és még nem esett le neki, hogy az ágyból való kikelésben már csak saját szokásait kell legyőzni.
Így nyertünk még egy kis időt, bár már értjük, hogy a tévécsatornák miért sugároznak hajnali 6 órakor mesefilmeket, merthogy ez eddig teljességgel érthetetlen volt számunkra...
Egy kép a fiatalemberről, aki épp az új ágyának örül, és a fényképezés előtt 1 perccel rakta helyükre a hálótársakat, a kutyust és csacsát (aki valójában csibe):
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése