Múlt héten elköszöntünk tőle, s ugyan az eseményt megkönnyeztem, azért nem hiányzik.
Úgy tűnik nem jól borogattam árpácskát, mert sehogy sem akart elmúlni, így meghoztam azt a salamoni döntést, hogy irány a MÁV Kórház, és szabaduljunk meg tőle.
Némi családi összmunkával el is tudtunk menni a szemészetre, ahol kb 2 óra leforgása alatt le is került a szememről, no nem azért, mert ilyen nagy műtét ez (de erre még visszatérek), hanem mert ott van az a fránya adminisztráció. A konkrét szemem körüli manipuláció kb. 20 percig tartott, de Gizike, az asszisztens ugye nem egy speedy a klaviatúrán, úgyhogy lassan mentek a dolgok. Először is be kellett jutni a dokihoz, aki egyébként egy nagyon korrekt, normális nő, mindenkinek ajánlom, aztán bevezették a gépbe, hogy miért jöttem, a kórelőzményt és hogy mit fognak csinálni a szememmel (ca. 20 perc). Ja és elővizsgálatok még a doki előtt, amelyek teljességgel feleslegesek voltak most is, csakúgy mint a múltkor. Én már akkor is jeleztem, hogy nem a látásommal van bajom, hanem a szememmel... Ennyit az eü. gazdaságosabbá tételéről.
No, ahogy bevettük az akadályt a vizsgálóban, akkor menjünk át a kisműtőbe, és megcsinálják. Jó, csináljuk végre. De azért, ahogy ott feküdtem a műtőasztalon, szemembe az 500 Watt, csörögtek a fém műszerek, na ott azért beszartam, kérdeztem is, hogy ez ugye csak úgy hangzik, mintha komoly lenne, egyébként nem az... Ááá, dehogy, de itt kell aláírni a műtéti beleegyezést, hátha utána nem fogom... és kis kuncogás. :-) Hát tényleg jó vicc volt...
Utána minden gyorsan történt, Lydocain kívül-belül (kívülről egy 15 cm-es injekcióval támadt rám), szemhéj kifordít, lecsipeszel (ezeknél a momentumoknál vérnyomás le, szájam pedig hangos jajgatásba kezd), lévén pont fél perccel korábban kezdte el a dokinő, mint ahogy az érzéstelenítő hatott volna, de mikor megérkezett a hatása is, akkor már jó volt. Egy éles oldalú kanállal lekapargatta a cuccot és kifejtette, hogy ezt ugyan borogathattam volna napestig, mert ez olyan típusú volt, hogy már nem múlt volna el attól. Egy klasszikus kifejlett iskolapéldája a jégárpának.
Nem részletezem tovább, amint a lényeggel megvoltunk a műtőben, jobb szem leragaszt, ott még meg kellett írni a műtéti könyvbe a jegyzőkönyvet, illetve vissza a vizsgálóba és ott ismét várt ránk a számítógép-szörny, akit fel kellett világosítani a műtétről. A végén ott tartottam, hogy csak engedjenek oda engem, leírom én magam, még fél szemmel is, csak haladjunk.
Az érzéstelenítőtől kicsit kábán (de legalább csöndben :-) ) Gábor hazatámogatott, itthon egész napos pihenés várt rám, amit már du. 2-kor igen untam, hiszen a megmaradt szemem a dupla használattól állandóan könnyezett, így még olvasni, v. tévét bámulni sem tudtam, így csak kínlódtam, de azért túléltem. Bálint viszont odavolt, egész nap hajtogatta, hogy bibi-bibi, és aggódó arccal figyelte a kötést, de aztán idővel megnyugodott, és hozzá is mert érni.
A héten megyek kontrollra, abszolúte nem fáj, egyedül a jobb szemhéjam alsó felének lila szine emlékeztet csak arra, hogy valami volt ott.
Na jó, ezt nem akartam igazából ilyen hosszan részletezni, de hát hiába, az embernek 2 év után ez az esemény már eléri az ingerküszöböt... :-) Sőt, az ennél kisebb is! :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése