Könnyes búcsú

Mai nappal lezárult egy korszaka az életemnek. Már nem megyünk együtt többet ebben a hármas formációban (Andi-Móni-Én) a cívis fővárosba, ma volt az utolsó olyan közös szigorlatunk, ahol mindannyiunknak ott kellett lennie. Ez egyrészről öröm, mert azért mégiscsak lenyomtuk ezt a három évet, másrészről meg azért sajnálom, mert igazán élveztem ezeket a kis kiruccanásokat. A MÁV szállásos éjszakákat, a kabalákat és a jó kis dumálásokat. Andi és Móni előtt még ott van idén az államvizsga, és a tanári képesítő vizsga. Ezek természetesen előttem is ott állnak, annyi módosítással, hogy én ezeket jövő ilyenkor fogom abszolválni. A pontos menetrend - mivel többször kérdezték ezt már tőlem, el nem ítélhető módon - hogy jövő tavaszig leadom a kis szakdolgozatomat (amit idén elsinkófáltam megírni ihlet hiányában), aztán remélem májusban én is nekifutok az államvizsgának és a képesítőnek. Ja és közben ősszel egy kis gyakorló tanítást is le kellene vágnom. De legalább már tudom, hogy hol fogom ezt lezavarni.

Éééés, ha ez mind megvan, akkor jövő júniusban elvileg kézhez kapok egy tanári diplomát (az eddigi pedagógusi titulus helyett, illetve mellett), amivel végre taníthatok is. Ha nem vigyáznak a gyerekek! Ezt a jobbak már 5 év alatt teljesítik, de én szeretem a kerülőutakat és a fizika törvényeire fittyet hányva nem a kisebb ellenállás irányába indulok el. De nálam ez már csak így történik.

És hogy ez a kis történet keretes legyen, a jövő évi diplomaosztó lesz optimális esetben az a pont, ahol a fent nevezett lányokkal/asszonyokkal ismét talákozunk, mivel ők addig a nyelvi követelményeket teljesítik (legalább az nekem már megvan....). Remélem azért addig hallunk még egymásról! :-)

A szigorlaton sikerült azért a neveléselmélet egyik nagyágyújánál, a fő-fő prof-prof-profnál vizsgáznom, úgyhogy tele volt ami tele lehetett, de azért megúsztam egy hármassal.