2006. október 14.

Asszimilálódom

Alapjában véve sosem gondoltam magamról, hogy "tyúkanyó" típus lennék, és nem is vagyok az továbbra sem (szerintem)... Nem kezdek el az utcán a gyerekekhez gügyögni és tulajdonképpen a gyerekekkel sokáig nem is tudtam mit kezdeni, minta nélkül (gyerekkoromban nem volt tartósan sok kisbaba a szűkebb-tágabb környezetemben), sőt mi több, már Angliában is az volt a legnagyobb görcsöm (ahelyett, hogy az angolom miatt izgultam volna), hogy hogy találom meg azt a bizonyos közös hangot a gyerekekkel a családban. Utólag, így lassan tíz év elteltével bevallhatom, hogy azért kellett családot cserélnem félidőben, mert nem igazán jöttem ki a gyerekekkel.
Erre min kapom magam csütörtökön a baba-mama klubon? Egyrészt azon, hogy ott vagyok..., és babázom, és mesét olvasok fel más gyerekének. És ez nem esik nehezemre. Régebben mindig úgy gondoltam, hogy engem a kis gyerekek nem nagyon izgatnak, kivéve, ha család/barát/ismerős gyereke, mert hozzájuk köt valami. De a héten be kellett látnom, hogy kezdek változni. Nem tudom, hogy a státuszom, vagy a korom mondatja ezt, de kezdek belesímulni a rendszerbe. A játszótéren lent tudok már minden gond nélkül ülni 2 órát és vadidegen kismamákkal beszélgetni, pedig de el nem tudtam ezt képzelni korábban... Még ízlelgetem ezt a dolgot, de nem is oly rossz :-) Lehet, hogy 8 év múlva még egy pókember jelmezt is varrok a Bálintnak farsangra? :-)

4 megjegyzés:

kovacsolt írta...

Ejj, mi a kő... :-)

Névtelen írta...

...érdekes...
a bővebb kommentemhez gondolkodnom kell még:))))

Névtelen írta...

lehet, hogy 8 év múlva már nem is pókember lesz a menő

Bogosz írta...

hát lehet, hogy akkorra már pokémonoknak vagy manga-rajzoknak öltöznek a gyerkőcök :-)