Nem tudom, hogy írtam-e már (de tudom), de volt nekünk, pontosabban a háznak egy előző tulaja, akire még mindig őszinte, leplezetlen és mély megvetéssel és méreggel gondolok, mert ennyire tetű embert ritkán hord a hátán a föld, mi mondjuk pont bele is botlottunk, mit botlottunk, bele is tenyereltünk, no de ez az én belső vívódásom a mai napig, viszont legalább új szava járásom lett, mert ha valami elromlik/megromlik a környezetemben, akkor már használom "az ennek sanyi" szófordulatot, amit asszem Gábor anyukájától hallottam először, de így, hogy most már negatív töltetű lett a Sanyi név, igazán jól érzem is magam a használatakor.
Mai példabeszédünkben erről a baromarc azon cselekedetéről lesz szó, hogy hogyan lehet a házam eladása után is gecin viselkedni az új tulajokkal, de őszintén hiszem, hogy van valahol a cybertérben egy olyan lista, ahova felírják az ember jó és rossz cselekedeteit, mert ha van ilyen, akkor azért a sok rosszért, amit ez az ember a környezetével tesz úgy megveri az Ég, hogy azért fog könyörögni, hogy bárcsak bottal verték volna....
A lényeg a lényegtelenségben (ez csak Neked Apukám!), hogy birtokbavétel előtt 2 db héttel nekem egyszer csak beült az agyamba annak a fájó kérdésnek a feltétele, hogy a konyhabútort (designed and produced approx. in 1982) ugye még csak eszükbe sincs elvinni, mert ugyan tüzifának sem használnám szívem szerint, de amíg nincs számolatlanul sok százezrünk arra a nem kis méretű konyhának rendbetételére, addig célnak megfelelne.
Mindig mondtam, hogy lottóznom kellene, mert ismét sikerült fején találnom azt a kurva nagy szeget, merthogy nem, ő úgy gondolta, hogy az bizony kell neki (mint kiderült nem saját használatra, hanem eladásra...), de mivel az adásvételiben erre nem tértünk ki (ki az atyaég gondolta volna, hogy kell, mint ahogy a villanykapcsolókra és a küszöbökre sem tértünk ki, és tulképp még azokat is elvihette volna), szóval ezt nem írtuk le papírra, úgyhogy nem tudtunk mást csinálni (tudtam volna, csak azt a törvény bünteti és még van két kisgyerekünk, akit fel kell nevelni), minthogy nyeltünk egyet és kapkodtunk fűhöz fához, fűzfa hegyen lakó Varjú Varga Pálhoz, pontosabban az Erdei családhoz, akik ismét kihúztak bennünket a slamasztikából, amibe gondosan belehúztuk magunkat. Kölcsönadták nekünk a konyhájukat és így vált lehetővé, hogy ne a földről tálaljunk és még sütőnk/kerámialapunk is legyen. Soha nem fogjuk tudni ezt a cselekedeteket eléggé meghálálni, de rajta leszünk.
Nem akartam én erről ennyit beszélni, de most úgy felhúztam magam, hogy adok egy sorszámot a bejegyzésnek és folytatom majd ha visszajön a humorom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése