HOBO reload

Február 12-re, kedves barátunk és kedvenc volt főnököm, Hegedűs Éva kerek szülinapi bulijára voltunk hivatalosak, úgyhogy az eseményt megelőző napokban fel is hívtam, hogy akkor megyünk, leszünk és egyáltalán. Erre Éva viccesen kérdi, hogy "És láttátok, hogy elintéztem, hogy a HOBO koncert átkerüljön más napra?" "Nem. Mi van, mi történt? Nem hallottunk semmit" Kis nyomozás, és kiderült, hogy a kis huncutnak azért nincs ennyi hatalom a kezében, de ami igaz, az igaz, a nagy dátum előtt egy nappal is kitűztek egy koncertnapot, mivel vitték a jegyet, mint a cukrot a népek, így irány a jegyiroda, nosza akkor mennnnyünk mi is, ha már.

Jegy beszerezve, esemény várva, bár túl sok felkészülési idő nem volt rá, mert aznap vettük meg a jegyet, amikor este mentünk. 

Sok mindent tudnék írni (és fogok is, ne aggódjatok), de azt hiszem ez volt eddigi életem legszürreálisabb élménye. Azt mondtam Gábornak, hogy elmegyek, szívesen, de küzdőtér kizárt, ha oda akar menni, akkor én nem tartok vele, legalább annyi örömöm legyen, hogy ülök. Így aztán kikötöttünk a színpadtól talán a legtávolabbi ponton, mondjuk néznivaló úgysem sok volt, a hang meg oda is bőven eljutott. (Megjegyzem akár le is mehetett volna a küzdőtérre, mert nem volt elzárva.) Beültünk, elkezdték, én néztem, hallgattam, figyeltem, hátha egy számnak talán a refrénje beindítja valamely szinapszisát az agyamnak, de semmi. Úgyhogy ültem, és azt éreztem, hogy álmosodom. Nem tudom, hogy az ücsörgés, az oxigénhiány, a koncert előtt belapátolt gyors vacsora vagy a percről-percre növekvő unalmam generálta-e az állapotot, de egyszerűen olyan álmosság jött rám, ami még a terhességeim első három hónapjában sem fogott el soha, pedig akkor nem volt olyan pozíció és szituáció, ami kizárta volna, hogy el tudjak aludni. Csukódtak le a pilláim, így meghoztam azt a döntést, hogy a mellettem lévő széken úgysem ültek, odahalmozom a kabátjainkat, és csendben meghúzódom, hátha akkor senki sem veszi észre, hogy álmosodom. A következőket, ha bárki (akár Gábor is) kérdi, letagadom, mert bizonyíték nincs rá, de annyira jól sikerült a rejtőzködés, hogy sikerült elaludnom. Pontosabban úgy fogalmazom, hogy folytonossági hiányok álltak be az emlékezetemben, így gyanítom elaludtam, pedig amikor ez történt egy kivételesen jó unplugged rész jött, ami asszem még tetszett is... Aztán hip-hop már véget is ért a koncert, hazamentek a zenészek

Mondanom sem kell, hogy Gábor ezen besértődött, hogy én milyen lelombozó vagyok, és hogy tudok ilyet csinálni, meg egyáltalán minek jöttem el, ha közben szenvedek. Na, itt gurították el a pöttyöst nálam, mert ez egy sokkalta régebbi vitánkhoz vezet vissza, amikor is nem is tudom mikor, az Első Emelet csinált egyet az "álljunk össze és zenéljünk megint, no meg persze keressünk vele" koncertjeikből és jeleztem igényemet, hogy akkor talán el is mehetnénk rá, tudván, hogy boldog legénykorában voltak az együttestől kazettái (!), mi több az én ELSŐ kazettám is a walkmanomba is egy Első Emelet koncertkazetta volt. Erre ő kifejtette, hogy ő nem nagyon jönne, és hogy is várhatok el őzeneiségétől ilyen bűntettet. Erre volt az én lépésem az, hogy 1. "Elmész Te a picsába!", 2. ha Neked lenne egy olyan koncert, ami szívednek és lelkednek fontos, de én ki nem állhatom az előadóját, FEL SEM MERÜLNE, hogy nem megyek el Veled, hiszen az fontos Neked, így nekem is, még ha bele is döglök. Erre gondoltam most példát statuálni a fentiekkel, mármint a jelenlétemmel és nem az alvással. Bár mondjuk volt még annyi töltete a dolognak, hogy TÉNYLEG kíváncsi voltam Grózner Gábor HOBO szeretetének okára és mechanizmusaira, úgyhogy a kíváncsiság is munkálkodott, még ha rosszul is sütötte el magát a végén.

Két dolgot jegyeznék meg még. 

1. Szerencsére nem csak én lomboztam le Gábort az este folyamán, hanem a koncert is, mert hazafelé azon fanyalgott, hogy volt némi főpróba érzete az egésznek, jó párszor elcsúszott a zene és az ének (bocsánat, szöveg) egymástól és voltak számok, amik komplett szétestek, viszont a boldog tudatlanságban, amiben én élek ez nem jött át, úgyhogy ezt sem megerősíteni sem cáfolni nem tudom. 

2. Halvány emlékeimben kotorászva rá kellett jönnöm, hogy Deák Bill Gyulánál én már 15 évvel ezelőtt sem értettem, hogy mit énekel, viszont ez most is így volt, pedig az elején még a fenekemmel is figyeltem, és próbáltam követni, úgyhogy van ami nem változik. 

Bocsánat, még egy dolog. Izgalmas lenne, hogy ha fenti eseményeket Gábor tolmácsolásában is elolvashatnánk, mert bár a blog felett az uralmat átvettem, szerény közösségünk mindig szívesen veszi, más nagy volumenű írótársak reflektációit, merthogy akár hiszitek, akár nem, amikor még Gábor udvarolt nekem (vagy valami ilyesmi volt), akkor nem ritkán kaptam Tőle verseket és prózákat, amiket az almárium mai napig őriz és várja, hogy érkezzenek még művek... :) No a lényeg, hogy vicces lenne azért egy másik verziót is hallani, csak hogy ne maradjunk egysíkúak és ne mindig csak én pofázzak a közös élményeinkről.