A Záróvizsga és sok minden más

Hol is kezdődött? Úgy kb. bő 3 hónappal ezelőtt, amikor egy március eleji pénteken jelentkeztem - végre - a szakdolgozat írásra Dr. Buda Andrásnál. A március azzal telt el, hogy írtam, áprilisban befejeztem, majd gyakorló tanítottam, majd tanári szakdogát írtam és terepgyakorlatra jártam. Sűrű volt ez a tavasz, és felvirradt az e hét szerdája, amikor is mehettem védeni és vizsgázni.

Azt hittem, ha beérek az egyetemre 8-ra, még hű de időben leszek mindenhez, de meglepetésemre érkezésem után 5 perccel összeállt a vizsgabizottság, megnyitó és az első kettő maradjon is bent. Bent maradtam. Tételhúzás, görcsölés, szakdolgozat elemzés és tételelőadás. Külön kiemelve szakdolgozatom gyönyörűséges biblográfiája, aminek elkészítéséhez csak az egyik tankönyvünket kellett értelmezni, de örülünk, hogy tetszett. :-) A tételem (Hagyományok és reformok a XX. századi iskolaügyben) azért sikerülhetett volna fényesebben, pedig ez volt az utolsó tétel még előző este átrágtam magam, dehát így alakult. Mindenesetre minden korábbi elképzelésemet túlszárnyalta a végeredmény, ki hitte volna még ezt februárban... hát én nem...

Úgyhogy mire felocsúdtam már kint is voltam a teremből, és túl is voltam rajta fél 10-re. Pedig mindenki csak később kezdett drukkolni... :-)

Az eredményhirdetés után megtudtam, hogy a tanári szakdogámra 5-ös jelölést kaptam Andrástól, csak még jobb lett a nap, illetve azt is, hogy András is látogatja néha a blogot, ezért a fentiek mellé majd a szaftosabb részeket szóban. ;-) De komolyra fordítva a szót, és egyben itt is köszönetet mondva Neki azért, hogy eljutottam ide, leírom, hogy miért Nála akartam szakdolgozni, merthogy azt azért nem hittem volna az egyetem elején, hogy én valaha didaktikából fogom ezt művelni. Ellenben másodévesen az óráján átéltem azt, amit még úgy zsenge középiskolásként elképzel az ember az egyetemi oktatásról. Ez nagyon szimpatikus volt, és bár az elején némi szkepticizmussal fogadta abbéli tervemet, hogy egyáltalán szakdolgozni akarok, kitartottam szándékom mellett, és segítségével elérkeztünk a mához. :-)

Ami érdekes, hogy azt hittem, hogy ha kijövök, akkor még a ház is megremeg attól a kőtől, mi legördül bennem, de nem. Nem esett le semmi, hanem fokozatosan megy ki belőlem a feszültség, azt hiszem fokozatosan alszom ki magamból. Mikor hazaértem, még éjfél után is pörögtem, kattogtam, másnap reggel meg egy jó kis sírógörcsöt kaptam valami apróságtól, nézett is Gábor, na, akkor jobb lett kicsit. Jó néhány hónapnyi "feszültséget" nem lehet néhány óra alatt levezetni. Nem is annyira a vizsgától féltem hónapokig, hanem az állandó belső pressziótól, hogy most ezt kell leadni eddig, igen, az megvan, akkor 2 óra szünet, és akkor kezdek arra készülni, és ha az megvan, akkor jön amaz. Nem is fogok tudni mit kezdeni napogik a rám szakadt sok szabadidővel. :-) Mondjuk nagyon nem aggódok, hogy tétlenül fogok ülni, de még szoknom kell az érzést, hogy el tudok olvasni egy újságot anélkül, hogy ott ülne valami bennem ami azt súgja, hogy "most nem ezt kellene csinálnod, hanem..."

Amit még mindenképpen le akartam itt írni, mindenféle szentimentalizmus nélkül, de érdemeiket el nem tagadva, hogy ez a műsorszám (nem csak ez, az előző 3 hónap) nem jött volna össze így, ha az én drága Anyukám nem jön minden szó és hang nélkül Bálintra vigyázni, ha nekem könyvtárba/egyetemre/tanítani/bárhova mennem kellett, ha Apukám nem asszisztál és lektorál (Anyuval együtt), ha drága Gáborom nem megértő, és amikor dolgom volt, akkor hagyott, még ha az egyéb programjaink háttérbe is szorultak miattam, és nem utolsó sorban drága Bálintom, aki még ha tudatlanul is, de hatalmas alvásigényével és hihetetlen jó természetével látszólag zökkenőmentesen átvészelte az "anya-szegény" hónapokat.

A tanári képesítő vizsga jövő héten még azért ott figyel, de azt a záróvizsga után már csak abszolváljuk valahogy... :-)