Kemény vagyok?

Évekkel ezelőtt egy - mára már lényegtelen - figurája az életemnek az monda, némi lelkiismeretfurdallással vegyes távolságtartással a hangjában, hogy: "Bogi, olyan kemény vagy!" Vérig sértődtem. Hogy én? Aki mindig inkább kisebbségi komplexusoktól szenvedett? Ez hülye.

Aztán eltel 10 év és én megváltoztam. Talán hátrányomra.

Arra már Gábor is felhívta a figyelmemet, hogy a világ nem fehér és nem is csak fekete, de én nem hagyom magam. Amikor csak lehet törekszem arra, hogy fehér legyen vagy fekete. Akinek a társaságát nem élvezem, nem keresem, akinek úgy érzem a terhére vagyok, nem keresem, és vica versa erősítem a számomra kedvesekkel a kapcsolatot.

Mentségemre mondva, legalább ezt a környezemtől is elvárom. :-) Szerintem az ember azért (is) tart barátokat, rögtön az élmény-faktor kiemelése után, hogy tükröt mutassanak az embernek. Utáltam, amikor évekkel később tudtam meg közeli barátoktól, hogy egy korábbi nyaralás alatt végig fostak miattam, aztán meg rájöttek, hogy nincs is bennem félnivaló. Amelyik kutya ugat, az ugye sosem harap...

Az őszinteség egyébként unalmas. Szerintem rajtam minden szituációban lehet látni, hogy mit gondolok, így kevés meglepetést tudok okozni akár a hozzáállásommal, akár a tetteimmel, mert már vagy nem bírtam magamban tartani azt, és elpofáztam a privát véleményem, akár kíváncsiak rá, akár nem, vagy a másik lehetőség, hogy inkább meg sem szólalok, hisz minek... Csak ott érdemes megszólalni, ahol a szürke bármely árnyalatából lehet fehér vagy fekete...

Egyébként ez az én jellemhibám/erényem (megfelelő rész aláhúzandó) már jól hozott a konyhára. Ld. biztosító izélgetése a kocsifeltöréskor, vagy nem először ordítottam már a cégünk nevében jogos követelésekért eredményesen. Mostanában "jó zsaru-rossz zsarusat" játszunk. Gábor mindenkinek jót akarva vállal el dolgokat, és ha erre tetű módon reagál valaki (értsd. nem akar, vagy vonakodik fizetni...) akkor jövök én, és igazán kellemetlen módon tudok ilyenkor kommunikálni. Ez akkor, amikor már-már épp letettünk arról, hogy valaha egyszer eredményesen tudunk együtt dolgozni, nagyon jól jön és nem utolsó sorban működik.

Tehát továbbra sem tudom, hogy kemény vagyok-e, avagy mégsem, illetve jó-e az nekem, hogy ilyen vagyok, avagy mégsem, de a helyzet ez. És ahogy most már évek óta itthon vagyok, itthonról egy csomó szituáció sokkalta tisztább (ha úgy tetszik feketébb vagy fehérebb) mint bármikor máskor. Úgyhogy a végső konklúzió: az anyaság okosít... :-)