Baráti esték III. avagy breaking news

A képem leszakad, de tényleg nem az érdektelenség irányította tetteim, hanem a feledékenység.

Amint arról alább beszámoltam, jún-júl. folyamán több kellemes estét töltöttünk barátokkal, de ebből a felsorolásból kimaradt egy, számunkra legalább olyan fontos este, amikor is elmentünk Viktorékhoz.

Legfőképpen, mert már ééééévek óta szeretnénk bejutni a rendszerükbe, de valahogy eddig ellenálltak, és azon a júniusi estén pedig kedves meghívásuknak tettünk eleget. Akkor én még a nagy vizsga előtt voltam, és a bitjeimnek igen nagy halmazát foglalta le az esemény, ezért csúzhatott ennyire el a bejegyzés. Bocsánat!

Ami jó volt, hogy szinte teljes létszámban ott voltunk, legalábbi évek óta a legtöbben, és bár röviden voltunk ott, de az annál velősebb volt. Sőt, még Hanna és Bálint is erősítette a társaságot, hűen tükrözve a nemek szerencsésen egyenlő arányát. :-)

Mi volt olyan jó? Hát Bálint szemszögéből a legtutibb az lehetett, hogy isteni kilátás nyílt a lakásból a Nyugati pu. egy részére, és felváltva ugráltatta a népet, amikor vonat-hangot hallott, hogy meg is tekintse azokat. Másrészről meg a Dózsásokkal találkozni mindig olyan, mintha egy mini-osztálytalálkozó lenne (végül az osztálynak majd negyede ott is van ilyenkor... + párok). Igaz nem vad vizespóló-versenybe hajló események ezek, nem is oly gyakoriak, hiszen csupa-csupa elfoglalt emberről van szó (ebből látszik milyen fontosak is vagyunk, mondom én... :-) ), de nekem mindig kellemes, semmilyen más szituációban nem érzett érzéseim vannak ilyenkor. Nem tudom már, hogy a Gábor, vagy a Márk mondta/írta a 10. érettségi találkozójuk után, hogy egy-egy ilyen találkozókor mindenki - az azóta eltelt évek (esetleg radikális) változásainak ellenére is - visszacsöppen abba az önmagába, amit anno képviselt az osztályban. Lehet, hogy azóta már merőben más ember lett (ami azért ritka), de ott és abban a közegben ő még az, amire a többiek emlékeznek. Önkéntelenül? Vagy törvényszerűség ez? Nem tudom, de jelentkezzen, aki nem így érez!

Na ezért (is) jók ezek a találkák. Kicsit még a mindennapi realitásokon túl lehet anekdótázni, és cinkelni a kis védteleneket a röplabda-nyitás miatt...

Érdekesség

Egy kis furcsaság Gyula környékéről, avagy ami korábban kimaradt:

Egy ovira és egy sulira, sőt még számos helyre meg az volt kiírva, hogy ezt meg ezt is GY.F. záratta be...

A messziről jött embernek azért nem teljesen világos, hogy ezzel mi a cél, és van-e értelme a protestálás ezen módjának, de legalább Sarkadon ezt nagyiparban űzik.

Az új családtag: jégárpácska

Nem annyira szívesen látott vendég, de ha már itt van, akkor ellátjuk...

Történt ugyanis, hogy még hetekkel ezelőtt begyulladt a szemem, s bár gond nélkül meggyógyult, de a jelek szerint utóhatásként itt hagyta nekem a jobb oldalamon ez az úgy nevezett jégárpát. Ő az áprápnak a testvére, de nem piros, nem is fáj, csak egy fél lencsényi dudor, viszont idegesítő kis cucc.

Nem mem magamtól vagyok ilyen okos, hanem a doktor néni állapította ezt meg, mégpedig úgy, hogy először ránézett kívülről, aztán egy pillanat múlva azon kapom magam, hogy ki van fordítva a szemhéjam, és nehezen tudok csak engedelmeskedni a "kérem lefelé nézzen" felszólításnak. OK, helyet cserélhetünk...

De hát megmaradok, szemcseppezni kell, meg kamillázni, hátha elmúlik a drága, ha nem, akkor 3 hét múlva jöhet a szike. Úgyhogy most cseppentgetünk, meg kamillázgatunk és próbálunk erősen hinni abban, hogy ez használ.

Gyula-gyula-gyula

Már tavaly is elindultunk, de kellett egy év, hogy odaérjünk. Igaz most is volt egy kis izgalom és menetrendváltozás, így nem tudtunk Timiékkel menni (ld. Erdei család blogja), de végül is július 8-án összeszedelődzködtünk és irány az összes általam végignyálazott Magyarország útikönyv/leírás által utolsó részként hozott "kistérség", azaz D-K-Alföld és Gyula. Még a francia gumigyártó cég itinere szerint is 3 ó 16 p lett volna háztól házig az út, de a csillagok és egyéb szerencsés körülmények összejátszása következtében két és fél óra alatt levezettem a célhelyszínre. Akárki akármit mond, a 44-es út jól autókázható, legfőképpen vasárnap és kamionstopban. Egyébként Békéscsaba után olyan zsír autópálya van, hogy csak néztünk nem is voltunk biztosak abban, hogy jó felé megyünk.
Nehéz egy hét súrú eseményeit összefoglalni itt, de az biztos, hogy kicsiny országunk egy szeglete a helyére került, s csak superlativusokban tudunk Gyuláról beszélni. A kb. 3 hete befejeződött "Gyula belváros idegenforgalmi célú rehabilitációja" oly gyönyörűségessé tette ezt a várost (bár nem láttuk előtte...), hogy csak ámultunk. Nem tudom a megyék neve mennyire szerves részei a jellemzőjüknek, de az kétségtelen, hogy Békés egy igazán hangulatos, nem unalmasan nyugodt része az országnak.
A szálloda kellemes volt, gyakorlatilag 3 lépésre mindentől, Bálint behódította pincérlányokat, a strand akkora, hogy nagyon sokan voltunk, mégsem volt zsúfoltságérzésünk, és persze a Kézműves Cukrászda (igen, ez a reklám helye).
Próbálok a rengeteg elkészült képből csemegézni, és néhány élményt mellécsatolni.
Elindultunk tehát, Bálint felcsapja a napszemcsit:

Barátom, a perec: Irány a strand és a vizicsúszda (itt egyébként jól érezte magát... :-) ) Még a papi is beugrott felénk úton-útfélen (ellátogattunk a 100 éves cukrászdához, amire a név ellenére "ANNO1840" volt kiírva...): Békéscsaba: és Szabadkígyós, és Ybl kastélya: Gyula:

A fiúk és az elképzelésünkhöz képest meglepóen pici vár.

Kisködmön (ős)magyar étterem, ahol kannatetőben kaptuk a hűsítőt, bár élek a gyanuperrel, hogy őseink nem ebből szürcsölték a narancs-juicet, de érdekesnek érdekes volt...

Ezek üveglapok egymáson, és éjszaka a tartójából megvilágítják, igen tuti:

S amikor inkásat játszunk szegény gyerekkel:

S akkor még egyszer, utoljára (ígérem!)

Eltekintenék önmagam hetekig tartó ünneplésétől, mindazonáltal, hogy már most oly távolinak tetszik ez az egész év végi hajtás az egyetemen, de azért ezeket még ideteszem, ha már az egyetem volt oly drága és megküldte a nyaralásunk alatt, illetve ha már a teljesség nevében játszunk.

Talárral vegyes várakozás:
Tehát egy csííííííííz balra:
Értelmes mosoly jobbra:

DIPLOMA-ÁTADÁS 2007

Először is ellentétben az egri diplomámmal, közel sem igényeltem akkora népünnepélyt, mint  a főiskola  befejezése után, úgyhogy csendesebb, szűk-családi eseménnyé nőtte ki magát a történet.

A dolog kb. pénteken kezdődött, amikorra is az egyetem elrendelte a kötelező főpróbát, így nem volt mese, ott kellett lenni. Család kocsiba be, autópálya, szállodába becheckolás, egyetemre átszaladás, ahol is úgy gyakoroltunk a szombatra, hogy a neveink elhangzása után mindenki megkapta a sajáti ndexét. Ca. fél óra miatt rohantunk, de sebaj. Aztán ebéd a Nagyerdőben, du.-i pihi-szabadfoglalkozás, és irány Debrecen. Amikor ide jártam mindig csak elhúzott a villamos a Nagytemplom mellett, sohasem volt időm megtekinteni a teret, úgyhogy most megtettük, meg fagyiztunk, és vacsiztunk és ellátogattunk Debrecen legkirályabb helyére, az Ötholdas Pagony játszótérre. Ilyen szupert én még nem láttam, de ekkorát sem. Bálint a lehetőségek akkora tárházával találta szembe magát, hogy nem is tudott dönteni, így leragadt egy kormánykerekes busznál(?), és azért folytatott vérre menő csatát egy kislánnyal. De nagyon szuper játékok voltak még, úgyhogy aki gyerekkel arra jár, ki ne hagyja!!!

Néhány szó a szállásról, pontosabban zokszó. Mindenki felejtse el a Hungest Hotel Nagyerdőt. Koszos, kicsi és rettenet. Nem vagyok egy háklis picsa, de az már nálam is kiüti a biztosítékot ha a csap fém részének gyakorlatilag 80%-a zöldes-barnás rozsda és a meghirdetett wellness-fitness egység kimerül 1 db kacsaúsztatóban, amibe azért gyereket ne vigyünk, mert nem jó neki... A személyzet legalább normális volt...

No de ami a lényeg, hogy szombaton, atomórához mért idő szerint fél 5-kor megkezdődött az átadás, bevonulással, meg talárral és kézfogással. Nekem ugyan a talár már kicsit sok volt a mókából, baromi meleg volt alatta, de hát kell a cirkusz az egyetemnek is. Diplomám és tanári képesítésem egyaránt 4-es, szép volt, jó volt. Különösen a végén az egyik csop. társam mondta az évfolyam nevében a búcsúbeszédet, no, azt megkönnyeztem. Nem volt egyszerű dolga a családnak, különösen Gábornak Bálinttal, mert gyermekünk, mint egy megvadult kismalac a tömeg láttán über-hiperaktív állapotra kapcsolt, egy percig nem tudott nyugodtan maradni, ellenben állítólag mindenkinek tapsolt, kivéve nekem (de legalább engem mutogatott) és Gábort rendesen leamortizálta, de mentségére legyen mondva, még egy felnőttnek is megerőltető volt az esemény.

A hétvége képekben:

Elviszem ezeket a szemüveges gyerekeket egy szafari-útra... Végre csakis enyém a kormány :
Anya és apa művészfotósat játszik az egyetem-kertben:

Ééééés, nem igaz, hogy nem tudunk egy képet összehozni...
Nnnnnnna azért... :-) (már ezért a maskaráért megérte az egyetem :-) )
Éééés, a büszke szülőkkel:
S kinek a nevét mondják... ?
Eeeeekkora puszit kaptam!
Nehéz dolog ám egy ilyen átadó...

Baráti esték

Annyi minden történt a napokban, de nem szeretnék két - számunkra fontos - eseményről beszámolni.

I.

Ruti és Márk eljött hozzánk Bálintnézőbe. :-) Tényleg rég óta szervezzük, és tényleg akartuk, de hát így van ez 4 elfoglalt ember esetén, néha éveket kell várni egy randira... :-) De a lényeg, hogy ideértek, megtekintették gyermekünket, helyesek voltak, és helyesek voltunk mi is :-), ettünk egy könnyű vacsit prezentálásomban, és ami a legfontosabb, hogy dumáltunk egy jót és megtudtuk, hogy legnagyobb örömünkre össze kívánják életüket kötni a nem oly távoli jövőben! Mi már várjuk! :-) Köszönjük Ruti és Márk!

II.

Hasonlóan régóta szerveződött, mondjuk nem két éve, de kb. fél éve a sushi-vacsi Rácz Timiékkel. Miután mi nem vagyunk - még - annyira járatosak a japán gasztronómiában, ellenben Timi-Ceró igen, ezért javítottak egy kicsit ezen a státuszunkon. Bálintostúl átmentünk Hozzájuk, és házhozrendeltünk, hogy inkább a négy fal között bénázzunk először a fapálcikával.

Ettünk kb. 8 fajta sushit, meg makit, meg már nem is emlékszem milyen fedőnevű dolgokat, zsírhalat (jól írom?) és tintahalas cuccot, pácolt-gyömbéres valamit a falatok között, és közben nagyokat sandítottunk egymásra, hogy kinek hogy ízlik. Ízlett, nagyon laktató néhány falat is, és különleges élmény a magyarosabb ételekhez szokott nyelvünknek. Bár ha belegondolok nem ritkán szoktunk görögöset, kínaiasat, spanyolosat és nem utolsósorban jó kis olaszos étkeket enni, de ez most egy új élmény volt. És még mennyi mindent ki lehetne próbálni...! Az az egy viszont biztos, hogy a japán és a magyar konyhának radikálisan más az elképzelése a desszertről. A rendelés alapján (kókuszkocka és monchi) arra jutottunk, hogy odaát a süti alapja egy fehéres-szürkés nyunyás valami, amibe vagy mákos masszát tesznek, golyót csinálnak belőle és fekete szezámmagba forgatják a monchi esetén, a kókusz kockánál meg meglepő módon kockára vágják és kókusszal szórják meg. Hol van ez a mi meggyes rétesünktől vagy az almáspitétől!!! Fényévekre! De próbának jó volt! Köszönjük Timi és Tibi! A gyerkőcök azért megmaradtak a Nesquik golyók tejbe áztatásánál. :-) Biztos ami fix!