Nyár

Most kihagynám a miért nem írtam ilyen sokáig bekezdést és mindjárt a közepébe csapok.
Ez egy márciusi kép, ami bizonyítja, hogy a mi gyerekeink már akkor milyen jól felkészültek a nyárra.

Ezen a képen meg Grétu teniszezőnek álcázza magát.

 Itt azon ritka pillanatok egyike, amikor nyugiban játszottak egymás mellett.

Királyrét majdnem

Ha már ennyire menésben voltunk, akkor két hétre rá, a március 15-i hosszú hétvégén elmentünk Királyrétre is, hamár. Viszont az idő túlságosan is jó volt ahhoz, hogy más honfitársunk is ne gondolja ezt, így az eredeti terv, hogy akkor majd Kismarosról kisvasúttal megyünk fel, az enyhén szólva is dugába dőlt, merthogy még a pótlólagosan beállított vonatról is fürtökben lógtak a jó magyarok, úgyhogy maradt az, hogy felautókázunk és onnan sétálunk. 

Így is lett, kisebb harcok árán le is parkoltunk és nyakunkba vettük a hegyet, kellően vigyázba állva azelőtt a tény előtt, hogy szent családunk fennállása óta először kirándul négyesben úgy igaziból hátizsákkal, meg erdőben meg ilyenek. Nagyon jól bírták amúgy az aprónép, Gréta rendületlenül ment, mintha fizetnének érte, Bálintnak is csak egy nagyobb bot kellett a boldogsághoz, amivel csapkodhatott és kaptathatott. Volt erdei szendvics-ebéd és kulacsból tea, hazafelé pedig cukiban fagyizás és sütizés. 

Tényleg jó volt.

A séta elején:

Bálint a befagyott (!) horgászót előtt, amit egész végig próbált kisebb-nagyobb fa/kő darabbal betörni, mindhiába:

(Ja, meg hogy tulképp focizini indultunk a rétre, de ez nem jött össze, mert a Nagyrétig végül nem értünk el)
Ebéd utáni teázás:

Gratis Gréta:

Irány Horány!

Tudom szar egy szójáték, de hát ez van, mostanában ennyire futja az agyamból.

Elérkezett a tél vége és minekünk annyira mehetnékünk volt, meg Bálintnak is beígértünk egy kompozást, úgyhogy elindultunk, bár fogalmunk sem volt hogy közlekedik és meddig, de ennyi játéktér kell... Persze az orrunk előtt ment el, de legalább Bálint megtekinthette testközelből az eseményt. A következőnél már mi voltunk az elsők, úgyhogy tudtunk fotózgatni is.  

Aztán amikor átértünk a Duna túlpartjára, pontosabban a szentendrei sziget déli csücskére, akkor meglepően semmit nem találtunk, bár február végén egy üdülőfalunál ez talán nem nagy vétség, gondolom egy nyári hangulat más itt, amikor a hekkesek is kinyitnak... Hekk, a híres dunai hal. :)

Szóval úgy döntött a családi tanács, hogy akkor irány észak és a legelső lehetőségnél el a szigetről, így minő meglepő kikötöttünk Vácon, ahol Bálint elnavigált minket a Váci Csokizó-ba, amit mi Svájci csokizónak kerestünk, így érthető módon nem is találtunk, de mivel az utód már volt itt a nagyszülőkkel, ő tudta. 

Ettünk finom sütit, ittunk finom kávét és még a gyerekek is legeltek a játszó részen. 

Várakozunk a finomságokra:

Igen, azt majdnem mind megette, almatorta volt fénykorában:

Játszó: