Max Dejardin

Angliában volt ugye egy gondjaimra bízott és egyébként imádott kissrác, Max, aki mára ugyan egy majd 20 éves laklivá nőtte ki magát, de akivel néhány nagyon jó hónapot töltöttünk együtt. Azzal búcsúztam el a szüleitől, amikor hazatelepültem, hogy én, majd ha nagy leszek egy ilyen helyes, jópofa mókusnak az anyukája szeretnék lenni.

A minap meg is találtam őt a Facebookon és csodák csodájára még emlékszik is rám, bár már halványan, ami nem is csoda, mert amikor én náluk voltam, akkor töltötte be a 6. évét, s pont azokat a hónapokat töltöttük együtt, amik most Bálinttal előttünk állnak és ez csakis emiatt ugrott ez be, hogy mennyire kísértetiesen hasonlít a két srác habitusa és tulajdonképpen a vágyam meghallgatásra került. Bálint mostanában nagyon jó szériában van, helyes, szófogadó, érdeklődő, hajtja az angolt és gyűri a judót, ontja magából a verseket, amik ragadnak rá az oviban, csak kapkodjuk a fejünket, nem mintha kilóra mérnénk, de néha minket is meglep a tempó. Nem minthogy ha a fenti dolgokat nem csinálná, akkor nem imádnám, de be kell valljam, hogy hozzá még szigorúbb is vagyok, mint Maxhoz, de hát ő ugye ráadásul saját márka s egyébként is én szívesen tetszelgek a rossz zsaru szerepében, ha annak az az eredménye végső soron, hogy a gyerek nem egy perifériára szorult rettenet. 

Egy szónak is száz a vége, volt Max-szal egy kis játékunk, amikor battyogtunk a suliból/ba s incselkedett velem vagy csak simán próbálkozott valamit rosszalkodni játékból.  Megkérdeztem tőle, kedvesen hogy "How dare you..? - "Hogy merészeled...", amire az ő válasza az volt, hogy "I adore you" - "Imádlak"., s röhögött. Amiben ugye az angol mondatok kiejtése nagyon hasonlít egymásra és ezt nagyon tetszett neki is, nekem is és s még mondja valaki, hogy nem kurva jó dolog szülőnek lenni.
Amúgy pedig szeretem a Facebookot, ahol végre megtalálhatom a külföldi ismerőseimet is és utána anekdotázhatok imígyen.. :)