Itt vagyunk

Durva hétvégét tudunk a hátunk mögött. Pénteken este még csak egy-egy kiürített sarok utalt arra, hogy valami lesz. Szombaton aztán bedurvultak a dolgok. Anyu és én dobozoltunk, pakoltunk, apu meg Gábor pedig hordta le a cumókat a bérelt óriás autóba. Estére egész jól kiürült két szoba és a nappaliban is tudtak volna fogócskázni a bútorok, viszont a konyha még visszavolt, de mivel a szekrény ajtajai zárva, így nem tűnt soknak a dolog. A gyerekek is egész jól viselték, kisebb zökkenőkkel, de átvészelték a napot.

Vasárnap aztán Gréta nagyon belehúzott a nyűgösködésbe, dél körül kezdett leesni a papírtantuszom, hogy nem állunk jól, pedig én 10-re már az ajtót akartam zárni az albérleten, és előkészíteni a házban az első éjszakánkat. Pedig reggel megjött Gábor is, mármint az Erdei és ebéd után meglepetésszerűen beállított Timi is, pedig ebédkor még lebeszéltem róla, hogy jöjjön, de utólag beláttam, hogy ha nem jön, még este 10-kor is molyolok a konyhával. Friss lendületet, jó néhány göngyöleget s főleg két dolgos kezet hozott magával az elcsigázottságunkba, úgyhogy így utólag is külön hála és köszönet érte, amely külön köszönet a szüleimet is megilleti, mert ott voltak a gáton, tették amit kellett kérés nélkül. Merthogy a kipakolás után egy combos bepakolás is várt a megfáradt társaságra.

Vasárnap este 5 óta itt regnálunk, a gyerekek cuccait kivéve minden dobozban és becsomagolva, kicsit káosz van, a ház minden (tényleg minden) négyzetméterén lenne még valami csinálni, nekem szerdán volt a mélypont, de minden nap rám jött legalább egyszer a sírhatnék, hogy mikor lesz ennek megközelítőleg vége. A burkoló jövő héten fejezi be az egyik fürdőszobát, és felsorolhatatlanul sok-sok mindent kell még venni (főleg apróságokat, pl. nincs szappantartónk - millió ilyen kis csip-csup bajunk van. Konkrétan március eleje óta lógunk a levegőben, valamilyen ideiglenes állapotban, valahonnan ki és valahova be költözőben.

Mostanra kicsit besokalltunk, plusz Gábornak is a szezon, a suli és a tudat, hogy itthon sem tud annyit tenni, amennyit szeretne.

Amúgy kezdjük ízlelgetni a kertes létet, úgy tűnik a gyerekeink minden elmebeteg állapot ellenére profitálnak a dologból már most, Gréta olyanokat alszik a babakocsiban a kertben, amiket a lakásban sosem, Bálint pedig, most hogy elől van az ÖSSZES gyerekjátékunk, beül a gyerekszoba közepébe és nagyon hosszú időket tölt ott ott, újraértelmezve mindegyik korábbi kedvencét. S akkor azt nem is említem, hogy megfontolt tempóban kerül 20 mp-be, hogy beérjünk az oviba, úgyhogy ez királyság.

Egyébként nem sírok, mert gondolom mindenhol így van ez, de ez most akkor is velünk történik és azért az nekünk még különleges. Abban bízunk, hogy karácsonyra, amikor minden és mindenki egy kicsit takarékra teszi magát, mi is normalizálódunk és eltölthetünk itthon jó néhány napot nyugiban.