Gréta keresztelő

Igen, volt nekünk ilyen eseményünk is az őszön, bár kétségtelen, hogy fényévnyi távolságra tetszik, annyi inger ért bennünket azóta.

Az, hogy Gréta keresztszülei kik lesznek, nem volt kérdéses egy pillanatra sem, mikor még csak gondolat volt a lelkem, akkor hoztuk szóba Gáborral, de gyakorlatilag egyszerre mondtuk ki, gondolkodási idő felhasználása nélkül, hogy a Timi-Gábor duót szeretnénk szülőknek, s akkor még nem is tudtuk, hogy mi is leszünk náluk viszont. :) Szerencsére utána ők el is vállalták, úgyhogy már csak a ceremóniára kellett egy kis figyelmet fordítani.

Azt tudtuk, hogy itt nem ismerünk senkit, aki ebben segíteni tudna, de a mindennapjaink mellett azért szakítottunk arra időt, hogy elmenjünk Sándor atyához, aki Lili keresztlányunkat is keresztelte és bejelentkeztünk hozzá, s mivel felkészítésen is voltunk már nála, még azt az időt is megspóroltuk, bár nem ez volt a cél.

Szeptember 20-a lett a napja a keresztelőnek a rákospalotai nagytemplomban, nem volt nagy hacacáré, tényleg a legszűkebb család és Erdeiék.

Utána időtöltésként elidegenvezettük őket az akkor már erősen átalakítás alatt lévő birtokra, szaladgáltattuk a gyerekeket, és ebédre átgurultunk Gödre egy étterembe.

Az idő valami fenséges volt, mintha nyár lenne, Gréta jól viselte az eseményeket, szerencsére az étteremben volt kinti és benti játszótér is (azért erre figyeltünk), úgyhogy még a kicsiket is le tudtuk kötni.

Tulajdonképpen mi jól éreztük magunkat és mindenkinek köszönjük a szép ajándékokat! :-)

Jó buli ez a keresztelés...

Ők a mi komáink :-)










 Itt mindenkik mosolyog egy kicsit

Itt meg az ünnepelt tortája. Az anyukája kedvence az íze. Puncs.

Angol, judo, no meg a többiek

A háznak kezd olyan kinézete lenni, mintha itt egy család élne benne és nem egy raktár lenne, úgyhogy kicsit adok az írásnak. A fél karomat odaadnám egy jó könyvért és egy kényelmes kanapéért, no meg fél nap nyugiért, de ez most nem ennek az ideje.

Nos. Amint szólottam róla, ovisak lettünk itt Dunakeszin. Az ovi elég nagy, mi több, a legnagyobb a városban, ami csak azért érdekes, mert nagyon sok egyéb foglalkozásnak helyet adnak a hagyományos nevelő munkán túl. Tavaly még nem akartuk Bálintot ilyen dolgokra elvinni, de idén gondoltuk megnézzük, hogy egyáltalán mit szól hozzá. Két csapásirányt céloztunk meg, egy okos csapást és egy sport irányt.

Mivel az úszást itt a nyitott medencés gödi strandon szervezték (télen is), arra azt mondtuk, hogy ennél a mi fiúnk göthösebb fajta, úgyhogy inkább nem, viszont a judot (pontosabban valamilyen küzdősportot) már régen kilátásba helyeztük Bálintnak, úgyis mindig azzal nyúzza a család férfitagjait, hogy birkózzanak vele. Úgyhogy járunk is heti kétszer, minden olyan reggel, amikor van, megy a nyünyörgés, hogy inkább ő ma hadd ne menjen, de amikor megjelenik Gábor bácsi (oktató), alig lehet levakarni róla, röpül, hogy ő is ott legyen és csinálja. Még japánul is megtanult 8-ig számolni és egyébként pedig ha jól tudjuk, akkor nagyon ügyesen képviselteti magát az órán.

A másik választás az "English & gym"-re esett, ahol is angolul tanulnak és közben van ugra-bugra is. Nem kell nagyon komoly dologra gondolni, bár az órát azzal kezdik, hogy "elrepülnek" Angliába és amikor odaérnek a Eszter néni csakis angolul szólal meg, csak végszükség esetén magyarul. S minden jel szerint élvezi, minden héten kicsikarok belőle egy új szót, amire később vissza is térünk, és már voltak felismerési élményei is, nekünk meg beszólási élményeink, mármint amiatt, hogy ennyi helyre jár.

Különböző helyekről, de még az SZMK gyűlésen is azt taglalták a szülőtársak, hogy túlterheljük a gyerekeinket.

Mindig mondom ugyan, hogy a gyereknevelés vakrepülés, s csak remélni merem, hogy nem fogjuk nagyon elcseszni, de azt nekem ne mondja senki, hogy ártok vele Bálintnak, mert ebben nem hiszek. Mondjuk az én elméletem az, hogy mivel ő későn érő, így kisebb adagokban és korábban kezdjük el adagolni az ismereteket, akkor a végén ő sem lesz lépéshátrányban, de az is igaz, hogy arra is tudnék kiváló ideológiát találni, ha nem járna sehova és természetesen azt is tudnám vállalni, sőt azonosulni is tudnék vele, de jelenleg az a helyzet, hogy semmi károsat nem látok a fenti dolgokban, aztán meg majd meglátjuk.

Lehet, hogy jövőre már gitározni akar és németórára járni, s amennyire őt ismerem még azt is élvezni fogja, mert szerencsére megvan benne az a jó szokása, hogy kipróbálja a dolgokat, s reméljük ezt a tulajdonságát meg is tartja.

Itt vagyunk

Durva hétvégét tudunk a hátunk mögött. Pénteken este még csak egy-egy kiürített sarok utalt arra, hogy valami lesz. Szombaton aztán bedurvultak a dolgok. Anyu és én dobozoltunk, pakoltunk, apu meg Gábor pedig hordta le a cumókat a bérelt óriás autóba. Estére egész jól kiürült két szoba és a nappaliban is tudtak volna fogócskázni a bútorok, viszont a konyha még visszavolt, de mivel a szekrény ajtajai zárva, így nem tűnt soknak a dolog. A gyerekek is egész jól viselték, kisebb zökkenőkkel, de átvészelték a napot.

Vasárnap aztán Gréta nagyon belehúzott a nyűgösködésbe, dél körül kezdett leesni a papírtantuszom, hogy nem állunk jól, pedig én 10-re már az ajtót akartam zárni az albérleten, és előkészíteni a házban az első éjszakánkat. Pedig reggel megjött Gábor is, mármint az Erdei és ebéd után meglepetésszerűen beállított Timi is, pedig ebédkor még lebeszéltem róla, hogy jöjjön, de utólag beláttam, hogy ha nem jön, még este 10-kor is molyolok a konyhával. Friss lendületet, jó néhány göngyöleget s főleg két dolgos kezet hozott magával az elcsigázottságunkba, úgyhogy így utólag is külön hála és köszönet érte, amely külön köszönet a szüleimet is megilleti, mert ott voltak a gáton, tették amit kellett kérés nélkül. Merthogy a kipakolás után egy combos bepakolás is várt a megfáradt társaságra.

Vasárnap este 5 óta itt regnálunk, a gyerekek cuccait kivéve minden dobozban és becsomagolva, kicsit káosz van, a ház minden (tényleg minden) négyzetméterén lenne még valami csinálni, nekem szerdán volt a mélypont, de minden nap rám jött legalább egyszer a sírhatnék, hogy mikor lesz ennek megközelítőleg vége. A burkoló jövő héten fejezi be az egyik fürdőszobát, és felsorolhatatlanul sok-sok mindent kell még venni (főleg apróságokat, pl. nincs szappantartónk - millió ilyen kis csip-csup bajunk van. Konkrétan március eleje óta lógunk a levegőben, valamilyen ideiglenes állapotban, valahonnan ki és valahova be költözőben.

Mostanra kicsit besokalltunk, plusz Gábornak is a szezon, a suli és a tudat, hogy itthon sem tud annyit tenni, amennyit szeretne.

Amúgy kezdjük ízlelgetni a kertes létet, úgy tűnik a gyerekeink minden elmebeteg állapot ellenére profitálnak a dologból már most, Gréta olyanokat alszik a babakocsiban a kertben, amiket a lakásban sosem, Bálint pedig, most hogy elől van az ÖSSZES gyerekjátékunk, beül a gyerekszoba közepébe és nagyon hosszú időket tölt ott ott, újraértelmezve mindegyik korábbi kedvencét. S akkor azt nem is említem, hogy megfontolt tempóban kerül 20 mp-be, hogy beérjünk az oviba, úgyhogy ez királyság.

Egyébként nem sírok, mert gondolom mindenhol így van ez, de ez most akkor is velünk történik és azért az nekünk még különleges. Abban bízunk, hogy karácsonyra, amikor minden és mindenki egy kicsit takarékra teszi magát, mi is normalizálódunk és eltölthetünk itthon jó néhány napot nyugiban.

Piros ovi

Mikor elkezdtünk házat keresni anno, egy alapvető feltétel volt, hogy ovi/suli/bolt legyen közel, mert a következő közel két évtizedét az életünknek nem szeretnénk azzal tölteni, hogy naponta kilométerekkel arrébb furikázzuk a gyerekeinket, vagy őket ingázásra bírjuk, majd ha egyszer akkorák lesznek.

Ezért tűnik nagyon jó választásnak a házunk, mert gyakorlatilag a kapunkkal szemben van (na jó, 50 méterrel arrébb) az ovinak a kapuja. Az intézményt Piros Ovinak hívják, s ez az épület színéből adódik, viszont mielőtt bárki meglepődne, rögtön másik irányba 50 méterre a kapunktól van a Zöld Iskola, ami (állítólag) a város legjobb iskolája...

Amikor elkezdtek izgalomba jönni az események a házvétel kapcsán (de még jóval az adásvételi aláírása előtt) mi már elkezdtük szervezni Bálint felvételét az oviba, tudjuk ugye hogy milyen egyszerű ez manapság.

Az ovi első körbeni ellenállása (az utca másik fele nem is tartozik a körzetbe, nem is vagyunk még dunakeszi lakosok) után már azon gondolkodtunk, hogy nem is akarunk ide költözni, amikor jött  a levél mindenki meglepetésére, hogy felvették. Nem is tudjuk, hogy az köze van-e ennek ahhoz, hogy Gábor ment Bálinttal felvételire (én 8,5 hónaposan otthon) és az igazgatónő is zalai származású, vagy tényleg az ovi szájában lakunk, de onnan még úgy eresztették útjukra őket,  hogy 80 helyre 200 jelentkező van s ne nagyon reménykedjünk. Nagyon boldogok voltunk és vagyunk miatta.

Azóta elkezdődött az ovi, mi vagyunk a Szivárvány csoport egyik oszlopos tagja, 29-ed magunkkal, én afelett érzett örömömben, hogy oda járhatunkm még SZMK tagságot is elválllaltam, mert még nincs elég bajunk.A két óvónéninket Ildikónak hívják (mindkettőt), így nem kell annyi nevet tanulnia Bálintnak, mert azért azzal vannak még kihívások. A csoportszobában mindenesetre van egy olyan tuti emelvény/szerkezet/vár, hogy én igazán irigykedem Bálintra, s nem is minden csoportnak van ilyenje.
Vannak nagyon szuper programok, voltak már a Közlekedési Múzeumban, azóta esténként gyakran járműveket rajzoltat az apjával, volt szüret (ld. majd egy külön bejegyzés), és még egy csomó egyéb elfoglaltságot is kínál az intézmény, amivel élünk is, de azokról is később szólok.
Mindenesetre az első két hónap ottléte után úgy tudjuk, hogy Bálint nagyon jó fejként viselkedik bent és négyszemközt mondta Ildikó néni, hogy csak gratulálni tud a fiúnkhoz, úgyhogy híztam mindjárt 2 kilót a büszkeségtől. Csak el ne bízzuk magunkat. 

A gyógyulás útján

Volt egyszer egy ember (szakálla volt kender), nevezzük nyugodtan szabó sándornak, hisz így hívják. Nem is lenne ő egy jelentős eseménye az életünknek, ha történetesen nem ő lett volna a többségi tulajdonosa a végül is általunk megvásárolt ingatlannak. Igaz, nem vagyok egy nagyon régi bútordarab, de pár emberrel azért találkoztam már az életemben, hovatovább interakcióba is keveredtem, de ilyen lényével a Földnek még sohasem futottam össze, hozzáteszem, nagyon nem bánom.

Már akkor sejthettük volna, amikor az első néhány alkalom után a felesége gyomorgörccsel nyilatkozott róla és felvázolta, hogy "Sanyi nem könnyű eset", de mit nekünk, majd megoldjuk mi ezt (is).

Aztán amikor elkezdődtek a tényleges megbeszélések akár az árról, akár a szerződésről, akár a birtokbavételről, akkor megismertük Sanyika fogának a fehérjét.

Alapszituáció nem egyszerű: válófélben voltak a feleségével, a házban nőtt fel és bár látszólag hely lett volna rá, gyerekszobát nem alakítottak ki neki, vagy ha igen, nem sok időt töltött ott.

Az első pillanattól kezdve, ahogy találkoztunk, keresztbe tett az eseményeknek, amikor csak döntés helyzetben volt, húzta az időt, amikor kifizettük az teljes önrészünket és a banki átutalás néhány napot késett, akkor közölte, hogy ő akkor kéri vissza a babaruhát és még a birtokbavételkor is szemétkedett. Az egyik ilyen alkalommal mondtam is a (volt) feleségének, hogy én nem tudom, hogy eddig hogy bírta, de ha még az elején agyonüti, akkor jó magaviselettel már rég kint lenne.

Sanyika az egyébként sem egyszerű szituációt tetézte azzal, hogy a diplomáciai kapcsolatokat velem konkrétan megszakította, csakis Gáborral hajlandó tárgyalni, a mai napig is. Nem tudom, hogy azzal érdemeltem-e ki ezt, hogy nem férfinek születtem, vagy személyes problémái vannak velem, de legalább hetente odajár a szomszédokhoz és hinti az igét, s gondolom még mindig arról panaszkodik fűnek-fának, hogy mi hogy elbántunk vele ennél az adásvételnél.

Szeretnék egyszer olyan okos lenni, hogy mások fejével is adekvátan gondolkodhassak, vagy legalább megértsek dolgokat, ami a hajtóerőt adja a cselekedetekhez, amik előtt más széttárt kézzel és felhúzott szemöldökkel áll.

Kíváncsiak vagyunk, hogy milyen "finomságokat" rejteget az ingatlan, mert Sanyinak voltak érdekes megoldásai (ez a szomszédok véleménye is - mentségemre legyen mondva), én lassan kezdem feldolgozni a vele eltöltött közel fél év eseményeit, és elfogadni, hogy ha valaki paraszt, akkor attól még lehet rosszindulatú takony ember is. A kispályás játékaihoz annyi sok jót kívánni, amennyit ő kívánt nekünk az elmúlt hónapokban.

Az egyetlen szerencséje, hogy nem volt olyan szituáció, amikor ne lettek volna ott az ő gyerekeinek egyike vagy a mieink közül egy, mert akkor azért rákérdeztem volna nagyon szívesen néhány dologra, csak hogy szembesítsem saját hazugságaival, de remélem ad az élet alkalmat erre, csak hogy a májam is jól érezze magát egy kicsit. De legalább már képes vagyok a mérgemet leírni itt, a házunkra úgy nézni, hogy ne kapcsoljak hozzá egyetlen morzsát sem a cselekedeteiből és odabent pedig igyekszünk még az írmagját is eltörölni a nyomainak, nehogy rémálmunkban előjöjjön.

Egy nyári hétvége Zalában

A nyarunk konkrétan egyetlen útja/kirándulása Zalába vezetett, egy kis kitérővel Kláriék felé, akik a Balcsinál voltak éppen, úgyhogy sikerült egy kis erőszakoskodással a család apraját-nagyját meglátogatni, bár tényleg csak rövid időre ugrottunk be. Emlékszem épp aznap írtuk alá a hitelszerződésünket is, úgyhogy annak a lázában égtünk még.

Azért estére leértünk a családhoz is, másnap volt grillezés, meg Bálint köszöntés és Gréta bemutatás, mert az is eltolódott, végül is akkor volt 3,5 hónapos, ja és az én névnapom is akkor volt, bár idén nagyon nem állunk jól a különböző neves napok megünneplésével, jövőre ezen változtatni akarunk.Szóval ott is jöttek a kicsik és nagyok, Szabiék, Erzsiék, úgyhogy volt minden, mint a búcsúban. Gáborral mi bevállaltuk a saláta szekciót, mégiscsak egy fontos részleg az a grillezésnél....

Az idei 3. torta a szülinapra, Andi interpretációjában (egyre jobban nyomja a lány):

Piri mami és egy vödör gyerek:

Volt örjöngés 1000-rel:

Vasárnap szerettük volna elcsalni a családot egy fürdőzésre, de ez nem jött össze. Viszont legalább Keszthelyig elrángattuk őket egy kis kiruccanásra.

S még egy fagyizóba is berángattuk őket, ahol ezt a jó képet sikerült csinálnom a fiúkról: