Motorfék

Először örül az ember, amikor a gyerekcuccok kikerülnek a szobájából és kap igazi lányszoba bútorokat, aztán feléled az önállósodási vágy és szeretné kontroll nélkül élvezni a 20-as éveit, majd férjhez akar, de izibe menni és a saját kis közös életterét kialakítani, akármilyen rosszul is hangzik ez a szó. Természetesen a gyerek(ek) is megérdemelnek egy-egy szobát, hiszen nekünk is volt. S nem utolsó sorban kell egy hely, ahova jó lenne kiereszteni őket, ahol lehet tenni-venni és végre nem a lakótársakkal közösen.
Az elmúlt hónapokban gyakorlatilag rá kellett jönni, hogy nagyon sokszor nem mi rajtunk múlnak a dolgok, s akármennyire is szeretnénk sürgetni, hajtani és konstruktívan előbbre vinni az ügyeket, türelmet kell gyakorolnunk és hagyni, hogy a dolgok maguktól működjenek egy kicsit, a rendszer az aktív részvételünk nélkül mozogjon, akármilyen nehéz is ezt megállni, mert ha kepesztünk sem fog radikális változás beállni.
Tulajdonképpen csak annyit akartam írni, hogy ma volt az a napja az életünknek, amikor sok-sok hónapnyi célirányos magatartásunk eredményeképpen a bank illetékese(i) hivatalosan is áldásukat adták a házvásárlásunkra. Ezt most egy kis házi koccintás után írom és gondolataink szanaszét szaladnak, mert most már merünk is nagyratörő álmokat szőni arról a házról, ahol reményeink szerint gyerkőceinknek boldog gyerek-, és fiatalkort biztosítunk. Azért az elmúlt sok hónap élményeit csokorba fogom kötni és a kedves érdeklődőkkel megosztani, mert azért megér egy misét, de arról majd később. Most ez itt az öröm helye.