A diploma ára

Mint mondottam volt, az utóbbi időben sok időt töltök a könyvtárban, így alkalmam volt az alábbi dolgot megfigyelni.

Éppen a kis adminisztrációmat végzem, kérem a belépőt az olvasóterembe, amikor egy korombéli lány, megjelenik egy úrral , és érdelődnek egy könyv után, mert hogy a lány a szakdolgozatát éppen most készíti... Nyugtázva a gondolatot, hogy de jó, nem vagyok ebben a cipőben egyedül, el is indulok dolgomra az olvasóterembe, térülök-fordulok, fénymásolok és keresgetek a folyóiratok között, amikor azt látom, hogy az előbbi lány ül az úrral az egyik asztalnál, az úr felolvas, a lány pedig értően bólogat, amikor a felolvasás véget ér békésen konzultálnak egy kicsit és az úr lejegyzetel valamit. Akkor tűnik fel, hogy a két személy között rokoni kapcsolat van, vélhetőleg apja-lánya, és azért jöttek együtt, mert a lány nincs birtokában olyan mértékben a szeme világának, hogy egyedül tudjon könyvtározni. Ha kicsit továbbgondolom, feltételezem, hogy az úr a szakdolgozat konkrét elkészítésében (szövegszerkesztés, stb...) ilyen segítségére lehet a leánynak, mert nem gondolom, hogy a diplommunkáját brei írással adja le... arról nem beszélve, hogy valószínűleg együtt jutottak el a diplomaközeli állapotba is...

Személy szerint megítélnék egy diplomát a papának is, és a lánynak pedig valamilyen különdíjat, no és persze vörösdiplomát, hogy a magyar oktatási rendszer összes tökéletlenségére, esélyt nem adására fittyet hányva ilyen elszántsággal küzd a diplomáért. Megindító volt. És még én sajnáltatom magam, hogy szakdolgozok...

Hosszú hétvége

Miután a nemzeti ünnep nem adott különösebb okot - sajnos - a vidámságra, ezért mi az erőinket apukám születésnapjára koncentráluk, ami többek között szombaton egy Lugas étteremben eltöltött nagyon kellemes étkezésben nyilvánult meg, ami közben gyakran emlegettük Gabiék esküvőjét. :-) És koccintottunk a nagypapa egészségére testületileg. A bélszín tokányt naggggyon, de nagyon ajánlom mindenkinek, aki arra jár, mert egyszerűen isteni.

Ezt a momentumot leszámítva teljes nyugalomban telt az életünk, vagyis én a szakdolgozati oldalszámaimat 25-ről 55-re emeltem, remélem a tartalom minősége is hasonló arányban javult, a fiúk pihentek és csomót játszottak. Vasárnapra ugyan Bálint benáthásodott, követtem a példáját én is hétfőre, de úgy néz ki könnyű lefolyású, mert ágynak nem estünk.

Szerelnek a fiúk...

Az elmúlt hónap

Éppen nézem, hogy ismét elröpült egy hónap, mióta legutóbb a kis családi eseményeinkről beszámoltunk volna. Nem tudom, hogy az idő miatt-e, vagy mi miatt, de ez a január-február úgy elszállt, mint egy pillanat. Most volt szinte szilveszter...

Az elmúlt hónapban egy rakás családi ünnepet ültünk, először Bálintoztunk, aztán Gábor apukájának is volt születésnapja, de azzal még adósak vagyunk, bár mi már koccintottunk az egészségére, aztán Gábor nagyszülei is 81 évesek lettek és mindenki örömére nagyon jól vannak.

Igaz csak március első hétvégéjén jutottunk el Komárba, de akkor igyekeztünk mindenkit - aki ott volt :-) - felköszönteni.

Bálint okosodik, nap mint nap mutat valami újat, amiről eddig még csak sejteni sem véltük, hogy tudja, ahogy Móni csoporttársam mondaná, valahogy látensen manifesztálódnak nála a dolgok (:-) ): egy bevásárlás után korrekten mindent elpakol a helyére a spájzban, mindenkit instruál, hogy mikor mit kapcsoljon be-,ki-,össze és egyáltalán, és mikor a sétából feljöttünk úgy sorol be a csaphoz kezet mosni, hogy közben még arra is jut ideje, hogy gondosan felhúzza a pulcsi ujját, nehogy vizes legyen (hogy ezt ki mutatta neki.... én a nagyira gyanakszom...). Szóval a gyerek, a szülei minden lustasága ellenére sinen van.

Gábor jön-megy, pörög, ügyintéz, egyszóval nem sokat látjuk, de amíg azt látom rajta, hogy ez így jó Neki, addig én is örülök.

Én személy szerint minden szabad bitemet a szakdogámra "áldozom", reggel az az első gondolatom és álomra is a szakdogával hajtom a fejem, cikáznak a gondolataim, hogy mit lehetne még hova írni és kétnaponta megyek könyvtárba. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudnék helyette bármi más programot elképzelni, de akkor sem mondanék igazat, ha az állítanám, hogy nem élvezem. Igen is, lehet ebben örömet találni, meg ugye az sem ártott volna, ha korábban észbe kapok, mert azért akkor több időm lett volna elmélyülni az irodalom rejtelmeiben, de hát én már csak így élek. Ja, a doga témája: TANÓRAI DIFFERENCIÁLÁS. Amióta szóba került, már többen kérdezték, hogy ő fiú-e vagy lány, és eszik-e vagy isszák, de akit majd érdekel egyszer megbeszéljük. :-)

Végezetül néhány kép:

Bálintozás:
Csimpaszkodás: Pancsolás:

Nőnapi köszöntés:

Mókusvakítás

A dolog onnan indult, hogy Gábor egyik megrendelőjéről kiderült, hogy óvodát igazgat és működtet a szomszédos Zuglóban. Nosza rajta, ha már úgyis ez most nálunk slágertéma, akkor mi lenne ha obszerválnánk az intézményt, mert a 2008 őszi (!!! nem írtam el, 2008) kezdésre már csak 3-4 hely van, úgyhogy gondolkodjunk csak gyorsan. Azt tudtuk, hogy magánovi, és hogy mennyi a foglaló. Alavetően szerintünk egy magán ovi és az "állami" v. önkormányzati abban különbözik, hogy az előbbi színesebb meg szagosabb, meg több lehet a játék, és - remélhetőleg - egy óvonőre kevesebb gyerek jut.

Elmentünk, megtekintettük, nagyon helyesek, meg aranyosak voltak, minden csoporton átráncigáltak minket, pedig alvásidő volt (hogy miért akkorra hívtak... ?), kiderült, hogy van angol (hol nem...) meg úszás havonta és egyéb fakultatív programok. Aztán bátorkodtam megkérdezni, hogy az a bizonyos összeg, amit hallottunk, mint díj, az milyen intervallumra vonatkozik. Akkor leesett a tantusz, hogy az bizony nem fél évre, mint ahogy én az gondoltam,... hanem egy hónapra. Nem szeretem, ha mindenen rajta van az árcédula, és tudom, hogy valaki mennyiért vett valamit, legyen az akármely terméke vagy szolgáltatása a világnak (biztos annyiért vette, amennyiért neki adott pillanatban megérte annyiért), de szerintem szemen szedett pofátlanság egy ötszámjegyű összeget kérni (ami mellesleg 6-ossal, vagy 7-essel kezdődik). Itt nem arról van szó, hogy ki tudja-e az ember fizetni avagy sem, hanem, hogy mi az ennyi? Gondolom a rezsi, meg az óvonénik fizetése, no meg persze a profit. Ha minden egyes du. más különórára küldöm a gyereket hétköznapokon, még akkor sem ennyi...

Ezt az összeget abban az egy esetben tudom elfogadni, ha van pl. egy egyedül álló szülő (mindenféle nagyszülői segítség nélkül), aki sokáig és sokat dolgozik, és szeretné a gyerekét biztosan jó helyen tudni. Nem hiszem, hogy csak ilyen gyerekek vannak ebben az oviban, vagy bármelyikben, mert mint megtudtuk egyre több az ilyen. A kínálat sosincs kereslet nélkül.

Így hát ugyanezzel a lendülettel felhívtuk a körzeti önkormányzati ovit, ahova egyébként is zöld utunk van (arról nem beszélve, hogy még én is oda jártam anno), mert oda tartozunk, és megnyugtattak, hogy mindenféle túljelentkezés ellenére minket fel fognak venni. Mármint Bálintot. Nem utolsó sorban az az ovi egy sétányi távolságra van, így nem is kell járművel elközlekedni oda. És ha netántán úgy látnánk, hogy ingerszegény lenne a környezet, akkor még mindig megpróbálhatunk itthon kompenzálni. Így legalább nem érezzük azt, hogy jó pénzért megvásároltuk az óvonénik gondoskodását, hanem reméljük, hogy Bálint vevő lesz az ottani légkörre és stílusra, ami viszont nem pénz kérdése.

Kirschner Bea emlékére

Az STS-nél segített nekünk francia interjúkat készíteni Kata barátnőmet helyettesítve. Kedves, normális és segítőkész volt. Nem is ismertem őt igazán. Évek óta nem is hallottam róla már, így villámcsapásként ért a hír, hogy néhány nap múlva temetik. Másfél évig küzdött a kórral, és mikor egészségessé nyilvánították, az ellenőrző vizsgálaton derült ki, hogy több tucatnyi áttét a májában, és hetei vannak az életben. 33 éves volt.

Mit lehet ilyenkor mondani? És tenni? És egyáltalán. Miért nem tettek már valamit ez ellen? Mi az értelme ennek? Mi a garancia? Az a kurva igazság miért odaát van?