Osztálytalálkozó a Virágosokkal

Amikor mi 1984-ben (!) az akkor frissen megépült újpesti lakótelepre költöztünk, elkezdtem járni a Szigeti úti ált. iskolába, de hogyhogy nem, ott is létszám-fölösek lettünk jó néhány magunkkal egyetemben (nem először akkor már, pedig még csak harmadikos voltam, nem véletlenül jártam az ovi 4 évét 3 ovi épületben, de hát ez is ad egyfajta edzettséget...) naszóval a Szigetiből kivágtak minket, ellenben az új Virág úti suli még nem készült el, úgyhogy az akkor megalakult 4.b oszályt (és a többit is) Újpest másik végébe logisztikáztak kb. fél évig. Egy komplett aggodalom volt az iskolabusz miatt az életem, mert Halász Andival majdnem mindig rohantunk, hogy ne késük le.

Aztán 5. év elején, amikor már úttörők is lettünk egyben, kiderült, hogy a brand new felsős ofő Márta néni veszélyeztetett terhes, amit személyes sértésnek éltem meg (erre Bálint nem pont így jár, bár ő iskolakezdés elején...). Úgyhogy hányattatott osztályunkhoz érkezett Edina néni, és nem tudom, hogy ő hogy élte meg az első osztályát, de emlékeim szerint nem könnyítettük meg a dolgát, de hát onnan volt szép a győzelem. 

Nem tudom, hogy ez az én becsípődésem-e vagy sem, de én szerettem oda járni (bár én a gimis osztályomat is szerettem nagyon), sok minden történt velünk, emlékezetes tanárok, és osztálykirándulások, főleg jóságok, úgy úgy döntöttem, elleszek én itt nyolcadikig.... :)

1991-ben végeztünk, aztán 1996-ban volt ugyan egy osztálytalálka, de ha őszinte akarok lenni, nagyon régen volt, én már nem is emlékszem rá annyira nagyon, pedig voltunk rajta páran. 

Aztán hogyhogy hogyhogy nem, néhány hete ismét jött az szikra, hogy kellene megint egy, hisz miért ne! Így történt, hogy okt. 6-a estéje az esemény után érdeklődőket az Építészpincében találta és az elmúlt hónapok/évek legnagyobb meglepetése is elért engem, miután nagy hirtelen egy olyan igazi lúdbőrözős, nagyon-nagyon kellemes hangulat telepedett ránk. Bár ahányan voltunk, annyi felé fújt bennünket a szél (pontosabban Melindát és Attilát egy helyre azért :) ) s nem kellett, csak néhány perc és értettük egymás szavát (fél mondatokból) és tényleg imádtam minden pillanatát naon-naon. Az ivararány is igen kellemes volt, mi több, több fiú jött el, mint lány, pedig kétszer annyi lány volt az osztályban, úgyhogy ezért külön büszke vagyok rájuk. Nem mellesleg mindenki a jobb kedvét hozta el, így sokszor sziporkáztunk!

Azzal a ténnyel mindazonáltal nem tudok egyenlőre mit kezdeni, hogy emberek a találka meghívójára sem válaszolnak, hogy bú avagy bá, vagy válaszolnak, hogy jönnek és nem jönnek, pedig ha nem olyan helyre megyünk, akkor megint lehetett volna belőle balhé... na mind1. sajnálom, mert tényleg jól éreztük magunkat, de az is lehet, hogy ha más társaság verődik össze, akkor nem így sül el, úgyhogy így volt ez jó és szép. 

Köszönöm még egyszer a lehetőséget és az estét mindenkinek, és ha Maurer Csabi kiátkoz, akkor is ideteszek egy képet az estéről:

Évkezdet suliban, oviban

Miután az ég úgy osztotta nekünk a lapokat, hogy idén ősszel a nagyobbik a suliban, a kisebbik az oviban kezdett, nem unatkoztunk ugyebár szeptemberben. Az első két hét gyakorlatilag arról szólt, hogy abban éltünk, hogy hogy lesz az új életünk, hogy áll be a napirend, kinek hol és mikor kell lennie, esténként feldolgoztattuk a gyerekekkel az élményt, nem beszélve arról, hogy a különböző intézményeknek beszereztük azokat a kisegítő oktatási eszközeit, amit a nyári beszerzésekből kimaradt, avagy felmerül új igényként. Sokkkkkkkkal több volt ez, mint ahogy a szegény pára elsőre gondolná… Nem is a pénz miatt, hanem a stressz, hogy mi az, amit kifelejtettünk.

Miután a családban az a csapásirány (igen, én vagyok az értelmi szerzője), hogy egy sportot (legalább) és egy valamit (zene v. egyéb kultúrálódást) KELL művelni, ehhez pénzt és paripát dotálunk, de olyan nincs, hogy csak úgy vagyunk, ezért Bálint folytatja a judót (ha minden igaz, az ősz/tél folyamán feljebb is lesz sorolva! yupppie), elkezdett úszás órára járni (úszásnak még talán nem nevezném, amit ő művel, de egyem a szívét és a megfelelési vágyát, igyekszik nagyon)(hála és köszönet a segítségekért a Batelka család aprajának és nagyjának! J), angolra jár suli-időben (erről sem tudok leszokni, mert egyszerűen nagyon fontosnak tartom!), és ma volt egy - én úgy hívom - élménysport órája, ami inkább csak egy cseresznye a habon, hogy még inkább lekössük a benne tomboló mozgásigényt. Mindemellett nyomja a sulit, már nem is tudom, de kb. 10 betűt ismernek, nem mintha kilóra mérnék, de én ámulok a tempón, mindenesetre nem tudok szúrópróbaszerűen úgy olvastatni vele a könyvükből, hogy ne hibátlanul tenné, és ezért nagyon-nagyon büszke vagyok rá. Szorgalmasan csinálja a házikat és a szorgalmikat, párszor már le kell állítani, de amíg élvezi, addig én nem aggódok. Az iskolai értékelő és jutalmazó-rendszerben én már elvesztem, délelőtt törpék, du. süni és kiskutya, piros pont, csillag és aranypipa (sőt egy könyvben saját magukat kell értékelni… ?!), magatartásra virágszirmok. Ők értik és ez a lényeg.

Múlt hétvégén voltunk családi-osztálykiránduláson a szomszédos Fóton, elég kellemes program volt, testületileg eltévedtünk, de ez jót tett a hangulatnak, a levegőn voltunk, gyerekek rohangásztak, őrjöngtek, készültek jó kis fotók, mi kell még? Boldogság.

Grétukánk önmaga egy cukkerbogyó, úgy szokott be a maga eleganciájával és 3 évével az oviba egy nap alatt, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mintha mindig is oda járt volna. Nagy segítségünkre volt ugyan, hogy az utóbbi évben sokat voltunk vele Bálintért, úgyhogy helyismerete, óvó néni ismerete volt, bölcsisségét már gáznak élte meg, merthogy ő már nagy lány. Voltak már Ildikó nénik családlátogatáson, lelkes anyukaként nem engedtem ki őket addig az ajtón, amíg nem fogyasztanak el velünk néhány vendégváró falatot, pedig gondolom addigra már nem voltak éhesek (mi voltunk az utolsók a sorban aznap), de helyesen tűrték, hogy erőszakoskodjak.

Úgyhogy Grétus éli az ovisok gondtalan életét, az oviban is mindenről tájékoztatja Ildikóékat, mit csinál épp, mit fog és természetesen szét-árulkodja magát, mert neki ez a túlélési technikája. Amíg el nem keni emiatt valaki a száját.
Ja ugye az ovi a kis rezidenciánktól 50 lépésre balra, a suli 100 lépésre jobbra, úgyhogy nagyon irigyelni való helyzetben vagyunk, én is mindig irigykedem magunkra, amikor a reggeli rohanásokban nem kell még az odaúttal is bíbelődni, Bálintot hazafelé már csak átkísérem az úton és megyek Grétusért, és szerintem hetek kérdése és egyedül battyog be, bár lehet, hogy az tovább fog tartani (ergo korábban kell útnak indítani), mert valahogy reggelente beszippantja őt egy különleges lassító fekete lyuk, és nem nagyon akarja ereszteni.
Napközben viszont átintegetnek egymásnak, mert Grétusék udvarrésze pont a suli felé van, így amikor Bálinték szünetre ömölnek ki az udvarra akkor checkolják egymást, meg hát itt úgyis ismer mindenki mindenkit, mennek a keresztbe-obégatások. 

Összefoglalva van munkánk benne, de boldogság, hogy ezt a hónapot komolyabb amplitúdó kilengés nélkül túléltük, büszke vagyok összes utódunkra, magunkra és csak remélni merem továbbra is, hogy nem csesszük el nagyon, csak kicsit, amit szülőként előadunk.

Most pedig megyek és töltök magunknak egy pohár bort!