2012. március 24.

Hallelújaaa, hallelújaaaaaaa

Nem szoktam ömlengeni a gyerekeinkről, mert úgy tökéletesek, ahogy vannak, de a mai nappal mérföldkőhöz érkezett az életünk és egy majd egy éves ívet bejáró folyamatnak a végét kívánom felfedezni a momentumban. 
Grétu az elmúlt évben hol kisebb, hol nagyobb (inkább nagyobb) bélrendszeri gondokkal küzdött. Sok-sok óránk, napunk és aggódásunk ráment ezeknek az alkalmaknak a megoldására és orvosolására, bevetve minden eszközt, amit az orvostudomány és a tapasztalat megengedett nekünk, tudva tudván, hogy leginkább pszichés eredetű a probléma és egy rossz beidegződésből / elcseszésből adódik. 
Talán túl korán kezdtük bilire szoktatni, talán túl korán került be közösségbe (bár Bálint is pont 2 évesen kezdett bölcsis lenni, de ugye nem hasonlítgatunk), talán kicsit nekünk is kisebb volt a türelmünk, a lényeg, hogy nagyon nagy harcok voltak, bár részeredményeket kétségkívül könyveltünk el, de utólag azok a véletlen művei voltak. 
Már-már ott tartottunk, hogy orvos elé citáljuk a problémát, amikor is egy át nem aludt fülfájásos éjszaka után Gábor és Grétu egy másik doktor néninél kötött ki, mint a saját, és szóba került a fenti kérdés is. Felmerült, a klasszikus szilvalekvárral oldjuk meg a dolgot, ami már korábban is szerepelt a repertoárban, de nem huzamosan és nem is konzekvensen.
Úgyhogy Apa, aki nálunk - minden látszat ellenére - a végletesebb, mint én, felszívta magát, fogott egy felírótömböt és tudományosan (éhgyomorra 2 mokkáskanállal) elkezdte adagolni Grétunak a szilvalekvárt. Nem telt el egy hét és már voltak pozitív élményei a művésznőnek, és MA megtörtént az, ami még sohadesoha: Grétus minden hiszti, elbújás és aggódás nélkül egyedül bement a mellékhelyiségbe, felhajtotta deszkát, felcsücsült egyedül és elvégezte a dolgát! Gyanúsak voltak a hangok, gondoltam ránézek, hogy miben ügyködik (a múltkori felhajtom-a-WC-deszka-akció után egy kisebb méretű baba landolt a csatornahálózatban, a mai napig nem tudjuk miért), szóval ránéztem és angyali mosollyal az arcán közölte: "Anya, kakijtam!"
Nehéz leírni azt az örömet, amit éreztem, nem is tudtam, hogy büszkeségemet fejezzem ki felé, vagy sírjak örömömben, de nagyon-de-nagyon boldog voltam. 
Persze körbeinformáltunk a telken mindenkit, akik értik, hogy ez a puszta tény milyen információértékkel bír és begyűjtötte hálás közönségétől az elismerő szavakat.

3 megjegyzés:

erdeiék írta...

like!!!!!-))

Bogosz írta...

giga like!!!

Eda írta...

Nálunk csak úgy hívtuk a bilibe kakilást, hogy "koppanós", mert ugye olyan hangja volt, amikor landolt az edény alján. Nem volt kétséges hogy mikor kell tapsolni. Először a gyermekem lila feje kezdett pirossá változni, a szája a görcsös fintorból egyenessé alakulni, s közben egy fülünknek kellemes hangot hallottunk. Édesanyám a reggeli kávé előtt "mutymuruttyot" iszik. Langyos teába egy kiskanál bármilyen lekvár. Mások szerint a langyos cukros víz is elég, de ez élvezhetőbb :-)